A magyar vizitársulati rendszer kialakulása - út az első önálló vizitársulati törvényig

2011. május 03. kedd, 10:48
Értékelés: (0 értékelés)

„Házad udvarából ne ereszd ki az eső vagy hó levét, míg nem használtad; úgy határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki ne bocsássad, mert az ingyen az Isten becses ajándéka" Beszédes József

 

Bevezetés

Bicentenáriumra készülünk. A két éve működő Bicentenáriumi Bizottság előkészítette a 2010-es ünnepi év programját, tördelés alatt van a vizitársulatok 200 évéről szóló kiadvány, a VTOSZ honlapján nem sokára olvasható a társulatok almanachja, elkészültek az emlékérmek.

Az országos programokkal párhuzamosan készülünk mi „társulatosok" is: helyi programokkal, bemutatkozó kiadványokkal, média-megjelenéssel. A mindennapos feladataink mellé újabb munkát kaptunk; de ez a munka más, mint a többi. Nem csak a környezetünk tudatformálásában van szerepe, hanem minket is formál. Megállít és elgondolkodtat – 4-5 ember-öltő régiségben.

A források kutatása során rábukkantam néhány érdekességre, amelyeket szeretnék megosztani az olvasóval. Ezeket bekeretezett szövegrészként jelölöm a tanulmányomban.

1. Kezdetek

A Kárpát-medencében - ahogyan a világ más tájain - számos olyan népről, népcsoportról tu-dunk, amely víz mellett telepedett le. A római hódítással, a Duna által határolt Pannónia a medi-terrán kultúrterület része lett. A Dunát a rómaiak "a birodalom üdve"-ként emlegették (1). Pan-nónia provinciává szervezésével párhuzamosan felgyorsult a városiasodás folyamata, a városok-hoz pedig hozzátartoztak a vízvezetékek és közfürdők, a jól megválasztott vízbázisokkal. A la-kosságtelepítések révén a Földközi-tenger vidékét jellemző mezőgazdaság is teret nyert a pannon vidéken. A III-IV. században már lecsapolási munkákat végeztek, melyek közül a legjelentősebb a Sió-csatorna elődjének megépítése volt a Pelso-tó (mai nevén Balaton) vízszintjének szabályo-zása céljából. A római fennhatóság megszűnése után az épített rendszerek a fenntartás hiánya miatt tönkrementek.

A X-XI. században az ingoványos síkságok, melyet átszőttek a kacskaringós folyók, holt-ágak, nádasok megfeleltek a magyarok túlnyomórészt legeltető életmódjának. A mocsár megvéd-te és élelemmel látta el a letelepedőket. A honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élő földművelő szláv népek már ismerték és használták a víz erejével hajtott malmokat.

A vizes területek lecsapolása dokumentálhatóan a szerzetesrendek betelepedésével kezdődött, akik "mocsaras vidékeket szárítottak ki. A vizeket csatornákkal levezették és folyócskákban gyűj-tötték, malmok hajtására és rétek öntözésére használták. Így a vidéket egészségesebbé és termé-kenyebbé tették" (Érdújhelyi, 1906). Az oklevelek már a XI-XII. századból is említenek vízi-malmokat. A pontszerű duzzasztások hatására elöntött területek a birtokviszonyok megszilárdu-lása után komoly érdekellentétek forrásai lettek.

A vizekkel kapcsolatos első magyar törvény Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve 16. fejezet: Hasonlóképen végeztük, hogy a monostoroknak és egyházaknak ajándékozott halászó vizeket vissza kell venni, de maradjon annyi, a mennyi a barátok mindennapi élésére szükséges, és csak a felesleg valót adják vissza. (2)

1247-ben, a tatárjárás utáni újjászervezés során IV. Béla utasítására Csák István nádor mű-szaki szemlét tartott a Rába völgyében fennálló malomgátak és műszaki töltések felett. (3)

A folyók árvizeinek pusztítása elleni védekezés folyamatosan munkát adott a parti birtoko-soknak. Miksa király 1569. évi III. dekrétumának 21. cikkelye szerint „mivel a Dunának ... ki-áradásai köztudomásúak, ... szükséges, hogy a régi gátakat és töltéseket ... ismét kijavítsák és némely helyeken megújítsák". A javításokat és építési munkákat a jobbágyok végezték.

Az ártéri gazdálkodás, mint a legjellemzőbb tájhasználati forma, évszázadokig megélhetést biztosított a lakosságnak. A török hódoltságban, a hadmozdulatok által igénybe vett vízparti terü-leteken megszűnt a fokok karbantartása. A vármegyék a vízparti töltések átvágását alkalmazták az ellenség előrenyomulásának akadályozására. Az elmocsarasodó területek védelmet biztosítot-tak a menekülő lakosság számára. A folyamatnak kedvezett az éghajlat változása, az úgynevezett kis jégkorszak is.

2. Vízrendezés a XVII-XVIII. században

A városok védelmének és a mezőgazdaság fejlődésének, a majorsági gazdálkodás terjedésé-nek hatására előtérbe kerültek a vízgazdálkodási kérdések. II. Mátyás törvényei elsősorban a Ti-sza, Duna és Vág folyók szabályozását szorgalmazták (4). A vizek kiáradásával okozott károk elkerülésére biztosokat jelölt ki, törvényben meghatározott hatáskörrel. A Vág és Duna szabályo-zásához szükséges költségekről, valamint eszközökről a magyar királyi kamara (5), a meglévő műtárgyak állagmegóvásáról – büntetés terhe mellett – a közbirtokosság gondoskodott.

1695. évben felállították a királyi kamara telekkönyvi hivatalát, amely a nyilvántartások ve-zetésén kívül a műszaki felmérésekkel is foglalkozott. II. József 1786-ban elrendelte a magyaror-szági földterületek kötelező kataszteri felmérését. Ezt a rendelkezést 1790-ben II. Lipót érvényte-lenítette.

A pozsareváci békekötés után (1718) a benépesítési program által megcélzott vidékek az or-szág déli, a török birodalommal határos területei voltak. Az ide költöztetett német parasztok ha-marosan áldozatául estek a mocsaras vidékeken pusztító járványoknak. Az első nagyobb szabású lecsapolási és folyószabályozási feladatot a Délvidéken végezték el, a kiterjedt alibunári mocsarak megszüntetésével és a Béga folyó „regulázásával". Az évszázad derekán megkezdődött az Ecsedi láp és a Hanság lecsapolása. A munkák eredményeként mezőgazdasági területeket nyertek.

Az országban és a hozzá kapcsolt részekben nem kevés számmal voltak folyók, melyeknek vízszintjét a malomgátak visszaduzzasztották, ezek a víz gyors lefolyását akadályozták, gyakori áradásaik a szomszédos területeket elmocsarasították, művelhetetlenné tették. Az 1751. évi XIV. törvénycikk rendelkezett arról, hogy a malomtulajdonosok „a folyó medrében elhelyezett ma-lomgátjaikat hordják el, és a malomhoz külön medret ásván, a folyóviz egy részét ugy vezessék el, hogy az elvezetés sem áradást ne okozzon, sem az innen vagy tulról közlekedő hajóknak akadályul ne szolgáljon. Azonfelül a megyei hatóságok arra is szorgalmasan vigyázzanak és rajta legyenek, hogy minden folyó a hulladék fáktól, melyek a viz lefolyását késleltetik, megtisztittassék" Mária Terézia 1774-ben elrendelte: „a gátasmalmokat azonnal szét kell hányatni. Ha a tulajdonos ellenkezik, katonai erővel kell széthordani ... a szegény községeket elrontott malmaik fejében kártalanítani kell. Az eddigi gátasmalmok helyében őrhajókra épített malmokat kell emelni" (6).

A század második felében az Európában dúló háborúk miatt nőtt a mezőgazdasági termények iránti igény. A felvilágosult abszolutizmus gazdaságpolitikája célul tűzte ki az örökös tartomá-nyok olcsó élelmiszerrel és nyersanyaggal történő ellátását. A szántóterületek és a szőlőültetvé-nyek fejlesztésének igénye megmutatkozott a Tisza-vidék vízrendezési munkálataiban is, melyek közül a legjelentősebb az Abádszalók közelében található Mirhó-fok 1754. évi első elzárása. A Mirhó-fok korábban, a tiszai áradások alkalmával közel 500 km2 láp és mocsárvilágot táplált.

Mária Terézia 1773-ban engedélyezte, hogy a sójövedék 1,5%-át a folyók vízrajzi felvételére, a hajózható folyók medrének és a vontató utaknak karbantartására használják fel (7).

Az országban meglévő terményfelesleg elszállítását – a járhatatlan közutak helyett – a viziutak kiépítésével akarták megoldani. II. József a Helytartótanács feladatává tette a magyaror-szági folyók hajózhatóvá tételével kapcsolatos állapotfelmérést. A „só-alap"-ból támogatott Ha-józási Igazgatóság 1777-1780 között működött. 1788-ban létrehozták a királyi kamarának alá-rendelt Vízi és Építészeti Főigazgatóságot, amely előkészítette és bonyolította az állami vízren-dezési beruházásokat. A vármegyék is végeztek vízi munkákat, ezeket a vármegyei mérnökök irányították. A vármegyék munkáit gyakran királyi biztos felügyelte.

Kiss József kincstári mérnök „részvénytársulatot alapított (1793.) az udvari kamarával szer-ződést kötött a Duna- és Tiszának hajózható csatornával való összekötésére. A részvénytársaság alaptőkéje ... s a csatorna jövedelme a költség fedezésére elégtelen lévén, Ferenc király 1802 nov. 1-től 25 évre a társulatnak bérbe adta a bácsvármegyei kamarai jószágokat... 1827. letelvén a társulat szabadalma s uj vállakozó nem találkozván... 1841 nov. 1. a csatornát a m. kir. kincstár vette át." (8) A Ferenc-csatorna az addigi Szeged-Pest közötti hajózási útvonalat 227 km-rel rövidítette meg. A csatorna vizét nemcsak hajózásra és közlekedésre, hanem egyéb gazdasági tevékenységekhez (például kenderáztatáshoz) szükséges vízkivétellel is hasznosították.

3. Az érdekeltségi rendszer kialakulása

Az uralkodók törvényileg ösztönözték ugyan a vízrendezési munkálatokat, és az elkészült rendszerek fenntartását, a költségeket azonban a vármegyéknek, illetve a védett területek tulajdo-nosainak kellett biztosítaniuk. A mezőgazdaság és a kereskedelem fejlődésével a hajózás tekinte-tében megnőtt az állami szerepvállalás – a hajóutak és a parti vontatóutak fenntartását az állam-kincstárból biztosították – de ez nem terjedt ki a vízgazdálkodás egyéb területeire.

A műszaki beavatkozások tervezése, illetve kivitelezése során ütköztek a helyi érdekek. A vármegyék közgyűlésein a vízelöntéssel nem veszélyeztetett földek birtokosai a fejlesztések ellen szavaztak. Az ellenérdekeltek akár az elkészült művek rongálásával is kifejezték akaratukat annak ellenére, hogy ezt a törvény büntette. A társulatok jogi kereteit I. Ferenc király 1807. évi XVII. törvénycikke alapozta meg. A törvény kimondta, hogy „ha az együttesen érdekeltek többsége a folyók ártalmas kiáradásainak elháritására szükséges vizi müveknek saját költségükön leendő elkészitését elhatározza: az ezen munkálat társulatába belépni nem akaró birtokosokat ugyan a rájok eső költségek hordozására kényszeritni nem lehet: szabadságukban álland azonban a többi földesuraknak ily munkálatokat, ... az érdekelt felek előleges teljes kártalanitása mellett, saját költségükön végeztetni és ha a munkálat sikerül, azoknak az uj műből eredő hasznait, a kik annak létesitéséhez a rájok eső részben járulni nem akartak, mindaddig zár alatt tarthatják, mig a zár alá vett jövedelmek a ráforditott költségeket ki nem egyenlitették." A törvény függetlenítette a vármegye közgyűlésétől azokat a birtokosokat, akik saját érdekükben és költségükön vízrendezési munkát szándékoztak végrehajtani. A társulatok területi lehatárolása szintén független maradt a vármegyéktől, azt a vízgyűjtőterület, illetve belvízöblözet határozta meg. A művek felügyeletéért és karbantartásáért a vármegye felelt. A vármegye a járási szolgabírák és a községi bírák útján látta el feladatát.

Az első szabályozó társulat József nádor támogatásával alakult 1810-ben Sárvíz Csatorna Társulat néven. Néhány dunántúli társulat kivételével nem követte nagy társulatalakítási hullám a kezdeményezést. Ez részben a felmérések és tervek hiányának volt köszönhető.

Beszédes József (1787-1852) tervei és irányítása mellett a Sárvíz Csatorna Társulat elvégezte a Sárvíz lecsapolását és a malomcsatorna megépítését. 1827-re a szabályozási munkák befejeződ-tek. (9) 400 km2 termőterületen lehetővé vált a mezőgazdasági hasznosítás. Volt olyan érdekelt, akinek 14 évi befizetett hozzájárulása egy év alatt megtérült.

V. Ferdinánd király (1835-1848), apja példáját követve erősítette a társulatok jogait. 1836. évi XXXVI. törvénycikke kimondta, hogy „az, aki a ... munkálatba vett töltések, vagy vízi gátok által a víz-öntésektől oltalmaztatik, úgy az, kire hasonlóképen egyeseknek költségein kezdett munkálatok jótékonyok, a reá háramló jobblét, vagy haszonhoz aránylag, az illető Törvényhatóság által kidolgozandó mérték és kulcs szerint, a munkálatokban, és az ezekre szükséges költségekben ... részt venni köteles legyen". Az uralkodó ezzel a törvénnyel rendelkezett az érdekeltek kötelező közös teherviseléséről.

Az 1840. évi X. törvénycikk megtiltotta, hogy a vizek természetes lefolyását mások kárára gátolják. Ha a közbirtokosság vagy a megyei közgyűlés elrendelte egy tónak, mocsárnak vagy folyónak rendezését, vagy leeresztését, azt senki nem akadályozhatta. A munkák költségeit a közbirtokosok a birtokhoz és a várható haszonhoz viszonyítva fizették. A nem fizetőket perbe vonták. A közhasznú munka befejezése után a tényleges hasznot megvizsgálták és a túlfizetést a közbirtokos – bíróság előtt – visszakövetelhette. Amennyiben a szabályozás során a folyó nyom-vonala megváltozott, a kisajátítást „tökéletes kármentesítés" mellett foganatosították (10) abban az esetben is, ha a kereskedelem vagy a hajózás érdekében végzett kormányszék általi beruházás-ról volt szó. A törvény szabályozta a kiszáradt földek tagosítását, továbbá kiterjedt a folyóágyak, partvonalak és töltések védelmére a csúszásveszélyes partokon levő erdőterületekkel együtt.

A közhasznú munkák munkaerő-szükségletét közmunkával biztosították. Töltések, átmetszé-sek és más vízszabályozási munkák közmunkaigényét a haszonélvező közbirtokosok, úrbéri föl-dek esetében a községek finanszírozták. Ingyen közmunkát csak rendkívüli esetben (pl. árvizek-nél) lehetett igénybe venni; ilyenkor „az érdekelt és szomszéd lakosok és birtokosok mindnyájan munkára alkalmas minden szekereikkel, marháikkal és cselédjeikkel a szükséges munkát megtenni kötelesek". (11)

4. Reformkor és vízrendezés

A Helytartótanács utasította a Vízi és Építészeti Főigazgatóságot a Körös-vidék, majd a Duna vízrajzi munkáinak megkezdésére. 1834-ben megalakult a Királyi Tisza Térképészeti Iroda, amely végrehajtotta a Tisza vízrajzi felmérését. 1846. évre a tervezéshez szükséges alaptérképek rendelkezésre álltak. Országszerte alakultak a folyószabályozási és a lecsapoló társulatok. Jól képzett mérnökök sora tervezte és irányította a munkálatokat. Az állam biztosokat jelölt ki a munkák ellenőrzésére.

1732-1830 között 12 pesti árvízről készítettek feljegyzést, az 1838. évi jeges ár mégis hatal-mas veszteséget hagyott maga után. Az árvíz során Pest 4200 házából 2200 összedőlt. A kataszt-rófának 153 pesti halálos áldozata volt. (12) Az árvíz után megkezdődtek a hasonló katasztrófa megelőzését célzó beavatkozások, de egységes árvízvédelmi koncepció kidolgozására csak az 1870-es években került sor. (13)

A század elején Magyarország területének 13%-át rendszeresen elöntötték a folyók. Az elön-tött területek fele a Tisza árterére esett. A folyószabályozás célja az árvízmentesítés és a folyó-meder állandósítása, elsődlegesen a hajózási feltételek biztosítása volt. Emellett hatalmas terüle-teket nyertek a folyótól, ahol a jó minőségű öntéstalajokon lehetővé vált a termelés. A mentesített földterületek nem csak a tulajdonosaiknak jelentettek jövedelmet, hanem a kincstárnak is. Lassan felszámolták a lefolyást akadályozó elgátolásokat, és malomcsatornákra telepítették a vízimal-mokat. A folyókon átvágásokat, a partvonalon töltéseket építettek. Az érdekek összehangolása komoly feladat elé állította a társulatokat és a hatóságokat. Ennek releváns példája a Mirhó-fok esete, melynek elgátolását több alkalommal elbontották, majd újraépítették.

1842-ben a parti birtokosok összefogásával megalakult a Balaton Anyavíz-szabályozási Le-csapoló Társulat a Balaton melletti mocsarak lecsapolására. A 40-es évekre tehető az első Tisza-menti társulatok alapítása. Bár a törvényhatóságok szakértők bevonásával törekedtek a vizimunkák összehangolására, a helyi társulatok működési területére jutó fejlesztések nem alkot-tak egységes rendszert.

A szabályozásban érdekelt Tisza-menti regionális társulatok 1846-tól a Tiszavölgyi Társulat alatt tömörültek, megtartva belső szuverenitásukat. 41 érdekelt földbirtokos vállalt kötelezettsé-get a vízrendezési munkák mielőbbi megkezdésére, az ártéri járulékok rendszeres fizetésére, a társulati mozgalom fejlesztésére, az igazságos ártéri osztályozás végrehajtására és a Tiszához kapcsolódó vízrendszer hasznosítására. (14) Az egységes rendszerű szabályozás Vásárhelyi Pál tervei szerint, gróf Széchenyi István, mint a Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának elnöke irányításával indult meg.

Részlet gróf Széchenyi István Eszmetöredékek különösen a Tisza-völgy rendezését illetően című írásából: „E bennem helyezett bizalomnak úgy gondolok legjobban megfelelni, ha mindenek előtt azon tájra fordítom figyelmemet, ... hol anyagi tekintetbe főkép a gyakori vízáradások miatt, leginkább sínlik a hon... a Tisza völgye, hol legnagyobb számban üté fel lakhelyét a Magyar vér, s melly völgy ... valódi paradicsommá emelkedhetnék" (15)

Széchenyi elképzelése szerint az Alföld vízrendezésében sem a kormányra, sem a várme-gyékre nem lehet kizárólagosan támaszkodni a költségek tekintetében, azt csak az érdekelt parti birtokosok és lakosok biztosíthatják. Emellett azonban felvetette az állam érdekeltségét is, hiszen a szállítási útvonalak csökkenéséből az államnak is bevétele származott. Érdekes kérdés, hogy ki számított érdekeltnek? Kezdetben a birtokosok önként jelentkeztek, és a listákra felírtak részlet-fizetési kedvezményt kaptak. Később a Nádori Bíróság (16) kötelezhette a fizetési kötelezettség alól kitérni szándékozó érintetteket a holdanként meghatározott hozzájárulás befizetésére. A helyzetet bonyolította, hogy a korábban elkészült Tisza-szabályozási koncepcióba beilleszthető fejlesztéseket – szakértők döntése alapján – figyelembe vették a hozzájárulás meghatározásánál. A bíróság a forradalom időszakáig működött.

5. Társulati rendszer a szabadságharc leverése után

A forradalom leverését követő majd két évtizedet átölelő abszolutisztikus uralom homogén állam létrehozására törekedett. Ennek megfelelően német példára átalakították a magyar köz-igazgatási rendszert. Változott az adórendszer is. Becslések szerint a magyarországi polgár 1848-ban tiszta jövedelmének 4%-át fizette adóba, az 1850-es években ez 16%-ra, majd 20%-ra emel-kedett. Létrehozták az ideiglenes földadó-kataszteri nyilvántartást, amelyben területe, minőségi osztálya és művelési ága alapján regisztráltak minden parcellát. Császári pátens törölte el a job-bágyi kötelezettségeket. Az úrbéres földek állami kárpótlás mellett a parasztok tulajdonába men-tek át, így a felszabadult parasztság 30-35%-a földhöz jutott. A parasztság kb. 20%-át kitevő zsellérek a vasút és csatornaépítéseken dolgoztak napszámért.

Eltörölték a belső vámot, ez élénkítően hatott a magyar mezőgazdaságra és a feldolgozóipar-ra. A tőkehiánnyal küzdő gazdaságban a lehetőségeket a nagybirtokosok tudták leginkább ki-használni, mivel kapcsolatrendszerük révén hozzáférhettek az osztrák hitellelhetőségekhez. A nyugattal ellentétben a vízrendezési munkák célja nem a termőterületek védelme, hanem új ter-mőterületek nyerése volt.

Tanulmányok születtek az Angliából származó drénezés elvéről és módszereiről. A szakiro-dalom foglalkozott a „rétmíveléssel", rétöntözéssel. Az első magyarországi alagcsövezésre Bakó-falván került sor 1851-ben (17), amelyet több hasonló fejlesztés követett.

A gazdasági konjunktúra kedvezett a vízrendezési munkák folytatásának. A Tisza-szabályozást 1850-től a kereskedelmi miniszter hatáskörébe rendelték. A kiegyezés után tiszai kormánybiztosság irányította a befejező munkálatokat. A fővárosi és az alatta levő kb. 100 km Duna-szakasz rendezését a Közmunka és Közlekedési Minisztérium felügyelte. Országszerte jelentős szerepe maradt az ármentesítő és lecsapoló társulatoknak, mind az árvédelmi rendszerek kiépítésében, mind a működtetésében. Az árvízmentesítés maga után vonta a belvízproblémát, amelyet korabeli szaklapok szerint lecsapoló társulatok alapításával célszerű megoldani.

A társulati működést forráshiány jellemezte, a munkák elvégzéséhez esetenként állami, illetve banki kölcsönöket vettek fel. Árvízi védekezés esetén a megyéktől is segítséget kértek. A Balaton környéki lecsapolási munkákat a vasúttársaság segítette azzal, hogy kedvező feltételek mellett kölcsönt biztosított a közgyűlés számára.

Az 1862-66-os évek száraz időszaka a társulati tevékenység megítélését is befolyásolhatta. Az aszályt többen a mocsarak lecsapolásának és az erdők kiirtásának tulajdonították. A későbbi tervekben jellemző a folyószabályozás komplex szemlélete, azaz a vízelvezetés-vízszinttartás, tározás, öntözés párhuzamos tervezése.

A Gazdasági Lapok 1857. évi januári száma felvetette az Alföldön a tervszerű faültetésnek és az öntözőcsatornák építésének, a vízvisszapótlásnak a szükségességét, szintén társulati formában kivitelezve. A Pesti Napló 1863. évi áprilisi számában olvashatunk arról a javaslatról, amely szorgalmazta a dombvidéki halastó-tározó rendszer kiépítését az olvadó hólé felfogására, ezáltal az árvízveszély csökkentésére.

Az 1850-es évek első felében megkezdett munkák meghaladták a társulatok anyagi erejét. A pénzügyi bizonytalanság miatt egy 1854-es császári rendelet alapján az áradásoktól mentesített földekre az állam 15 évi adómentességet biztosított. (18) Ezzel ösztönözte a vízszabályozási munkákat, hiszen az adómentesség lejárta után földadó jövedelme származott a korábban termé-ketlen – és adózás szempontjából haszontalan – területekről. (19) Az ármentesítési és kiszárítási munkálatok költségei, az érdekeltek által megállapított és a belügyminiszter által jóváhagyott kivetési kulcs szerint, az 1868. évi XXI. törvénycikk értelmében közadók módjára behajthatók voltak.

6. Az első önálló társulati törvény

Hosszú út vezetett el az 1871. évi XXXIX. törvénycikk megszületéséig, amely meghatározta a vízszabályozási társulatok működési kereteit. Kimondta, hogy „Mindennemü folyók és vizek mellett fekvő, vizmentes magaslatok által határolt, s ekkép magában egy egészet képező ártér vagy valamely sziget birtokosai jogositva vannak ármentesitő társulatot alakitani.", de a szomszédos birtokosoknak nem okozhattak olyan kárt, amelyet vízszabályozási beavatkozással nem lehet elhárítani. Ármentesítő társulatok a belvizek által érdekelt birtokosokkal egyetértve, hatáskörükbe vonhatták a belvizek által borított területek mentesítését is. A szabályozási tervekről az alsó és felső községek alispánjait is tájékoztatták, a terveket 30 napra közszemlére bocsátották.

A társulat alapításának feltétele volt, hogy az ártéri földek mennyisége szerinti többség tagja kívánjon lenni a társulatnak. A magánszemélyeken kívül a társulat tagja lett minden jogi személy, aki ingatlannal rendelkezett a területen. A szabályozási terveket és a birtokkimutatást beje-lentették a törvényhatóságnak, összehívták a közgyűlést, majd az alapító dokumentumot jóváha-gyás céljából felterjesztették a közlekedési minisztériumnak. A társulat működése fölötti felügye-letet a megyei törvényhatóság – több megye esetén a közlekedési miniszter által kijelölt törvény-hatóság – gyakorolta. A törvény rendelkezett a társulat tisztségviselőiről (elnök, alelnök, vá-lasztmányi tag) és tisztviselőiről (legalább igazgató és mérnök).

Az ármentesítési vagy szabályozási munkákra vonatkozó terveket az érdekelt birtokosok vagy társulatok saját költségükön készíttették el. Az illetékes törvényhatóság javaslata alapján a közlekedési miniszter a megalakult társulatokat kölcsön-előleggel támogathatta, esetleg a társulat fölkérésére a terveket elkészíttethette, de a költségeket a társulat kifizette. A tervek tartalmazták az ártér fejlesztését, az érdekelt birtokok holdszám szerinti összeírását és osztályozását, a költ-ségvetés kulcsát, és a vízszabályozási költségek összegét és egyenkénti kivetését. A csatornákra, folyók szabályozására, vizek és mocsárok lecsapolására szánt földterületeket kártalanítás (20) mellett kisajátították.

Amennyiben valaki panaszt emelt a munkákkal kapcsolatban, a közgyűlés egyezséget ajánlott. A törvényhatóságra kerülő ügyekben külső szakértő bevonásával műszaki szemlét rendeltek el, melynek költségeit a vesztes fél viselte.

A kivetés összegének megállapításánál a várható hasznot vették figyelembe. A terhelés a bir-tokra vonatkozott, köztehernek minősült, tehát az országos törvényhatósági és községi adó-hátralék kivételével megelőzött minden követelést. A költségjárulékokat a társulati tagok a társu-lat pénztárába fizették be. A félévenkénti hátralékokat – melyeket a választmány tartott nyilván – közigazgatási úton adóhivatalok szedték be. A hátralék után 6% késedelmi kamat járt, melynek öt része a társulatot, egy része az adóhivatalokat illette. Az adóhivatalok a beszedett hátralékokat negyedévenként befizették a társulati pénztárakba.

Az ármentesítő vagy vízszabályozó társulatok munkálataik végrehajtása céljából maximum 35 évre kölcsönt is felvehettek. A kölcsön felvétele esetében kimutatták, hogy abból az egyes birtokrészekre mennyi teher jutott. Ha egy társulat pénzügye zavarba jutott, vagy működése megakadt, kormánybiztost neveztek ki a felügyeletére, időszakosan korlátozva a társulat auto-nómiáját.

A vizitársulati törvényt követte a gátrendőrségről szóló törvénycikk, amely oltalom alá vette az árvíz elleni védelemre épült védgátakat (töltéseket), gátrészeket vagy egész gátrendszereket, a gátakhoz tartozó vízlecsapoló árkokat, zsilipeket, faültetvényeket, és padkákat. A „gátépitmények fentartása és megvédése illeti először az ármentesitő vagy vizszabályozó társulatot, másodszor a törvényhatóságot és végre az államot" (21). A társulatok feladatkörébe tartozott a gátőrség fenn-tartása, az árvízi védekezés feltételeinek biztosítása, az igényelt anyag- és munkaerő-szükséglet jelzése. A társulatok árvédelmi tartaléktőkével és gátvédelmi szabályzattal rendelkeztek.

Összefoglalás

A Kárpát-medence vízgazdálkodás-történetének első lépéseitől évezredekig tartott az út a tár-sulati érdekeltségi rendszer kialakulásáig (1807), majd újabb 64 év telt el a vízszabályozó társu-latok első önálló törvényének beiktatásáig. Az 1885. évi XXIII. Vízjogi törvény újra korlátozta a társulatok önkormányzatiságát, egységes igazgatási rendszerbe próbálva vonni az ország vízgaz-dálkodását. A társulatok felé támasztott követelmények folyamatosan átalakultak, párhuzamosan a társadalmat alakító tényezőkkel. A társulati mozgalomnak is megvoltak a „fénykorai", melyek többnyire a mezőgazdasági konjunktúra időszakait követték. A társulati beruházások a helyi ér-dekeltek kezdeményezésére jöttek létre, nem feledve az állam ösztönző hatását. 2010. évtől újra önálló törvény szabályozza a vizitársulatok működését. Még a gazdasági-környezetvédelmi érde-kek összehangolása és egy tőkeerős mezőgazdaság hiányzik az újabb fellendüléshez.

Melléklet

Az 1810-1871 között alakult társulatok (a teljesség igénye nélkül)

Sárvízi Társaság (1810), később Sárvízi Csatorna Társulat, majd Sárvízi Nádorcsatorna Tár-sulat (1829)

Gerje-Perje Vízszabályozó Társulat (1812)

Felső Torontáli Ármentesítő Társulat

Kaposvizét Levezető Társulat (1820)

Felső-szabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat (1854)

Ferenc-csatorna Társulat

Zalavíz Szabályozó Társulat (1829)

Körös Szabályozó Társulat (1833), Körös-Berettyó Ármentesítő Társulat

Sióberki Társulat (1834)

Paks-Faddi Ármentesítő Társulat (1837)

Olt-szabályozási Társulat (1837)

Fekete-víz Lecsapoló Társulat (1839, Siklós)

Érszabályozási Társaság (1842), később összeolvadás után Berettyó- és Érszabályozási Tár-sulat (1859)

Zempléni Vízi Szabályozó Társaság (1842)

Balaton Anyavízszabályozási Lecsapoló Társulat (1842)

Heves megyei Tisza-szabályozási Egylet (1845, Törökszentmiklós)

Tisza-dobi Társulat (1845, Tiszadob)

Körös-szabályozó Társulat (1845, Szarvas)

Felső-Szabolcsi Tisza-szabályozó Társulat (1846, Fényes-Litke)

Bodrogközi Tiszaszabályozó Társulat (1846, Perbenyik)

Beregmegyei Vízszabályozó Társulat (1846, Beregszász)

Nagy Hevesi Társulat (1846)

Felsőszabolcsi Tiszai Társulat (1846, Kisvárda)

Tiszavölgyi Társulat (1846-1849)

Arad megyei Ármentesítő Társulat (1850)

Berettyó-Sárréti szabályozási Társulat (1852, Püspökladány)

Hosszúfoki Vízszabályozó Társulat (1852)

Ivánfenéki Vízszabályozó Társulat (1852)

Berettyó Vízszabályozó Társulat (1852)

Fehér-Körösi Vízszabályozó Társulat (1852)

Szolnok-Csongrádi Tisza-balparti Ármentesítő Társulat

Nagyszalontai Vízszabályozó Társulat (1854, Nagyszalonta)

Csallóközi Vízszabályozó Társulat (1854) elsőként végzett belvízelvezetést

Marcal-Szabályozási Társaság (1859)

Temes Szabályozó Társulat (1863)

Szekszárd-bátai Dunavédgát Társulat (1869)

Pest-megyei Sárközi Ármentesítő Társulat (1871)

Források

(1) Fejezetek Magyarország technika- és tudománytörténetéből – Fejér László: Vadvíz or-szágtól az elfogyó Dunáig – http://vizek.sci-tech.hu/

(2) http://1000ev.hu/ a szerző megjegyzése: a további törvényi hivatkozásoknál mindig a jelölt honlapot használtam forrásként

(3) Vizeink Krónikája – szerkesztette: Fejér László – Vízügyi Múzeum, Levértár és Könyv-gyűjtemény, Budapest 2001. 11. oldal

(4) 1613. évi XXVII. törvénycikk hogy a Tisza és más folyók kiöntése ellen töltéseket készít-senek; 1687. évi XVI. törvénycikk a Vág és a Duna folyók megvizsgálására biztosokat neveznek és 1715. évi LXIX. törvénycikk az 1622:72 (megj: végvárakat a birtokosok kötelesek fenntarta-ni)-ik és 1625:59 (megj: minden várra kiterjesztette)-ik törvénycikkek megujításáról s kiterjesz-téséről; s a közös épületek késedelmes kijavítói elleni eljárás módjáról

(5) 1687. évi IV. dekrétum 16. cikkelye

(6) Magyar Néprajz III. kötet Kézművesség 173. oldal – Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézet, Akadémiai Kiadó, Budapest 1988-2002

(7) Vizeink Krónikája – szerkesztette: Fejér László – Vízügyi Múzeum, Levértár és Könyv-gyűjtemény, Budapest 2001. 45. oldal

(8) Pallas Nagylexikon, Ferenc-csatorna címszó – http://kislexikon.hu/

(9) 1827. évi XXXIII. törvénycikk a Sáriz folyót szabályozó csatornák és töltések fönntartá-sáról és javításáról

(10) 1840. évi X. törvénycikk vizekről és csatornákról; 1868. évi LV. törvénycikk a kisajátí-tásról

(11) 1844. évi IX. törvénycikk a közmunkák szabályozásáról

(12) A magyarok krónikája – szerkesztő: Glatz Ferenc – Magyar Könyvklub Officina Nova Budapest 2000. 383. oldal

(13) Vizeink Krónikája – szerkesztette: Fejér László – Vízügyi Múzeum, Levértár és Könyv-gyűjtemény, Budapest 2001. 76. oldal

(14) Források a vízügy múltjából 9. kötet, A vízgazdálkodási társulatok válogatott bibliográ-fiája (1807-1992)- szerkesztő: dr. Vámosi Sándor – VTOSZ Budapest 1992 23-24. oldal

(15) A háromszögeléstől a Tisza-szabályozásig – szerkesztő: Fejér László - Vízügyi Múzeum, Levértár és Könyvgyűjtemény, Budapest 1996. 18. oldal

(16) Vizeink Krónikája – szerkesztette: Fejér László – Vízügyi Múzeum, Levértár és Könyv-gyűjtemény, Budapest 2001. 93. oldal

(17) Források a vízügy múltjából 9. kötet, A vízgazdálkodási társulatok válogatott bibliográ-fiája (1807-1992)- szerkesztő: dr. Vámosi Sándor – VTOSZ Budapest 1992 25. oldal

(18) Dr. Ijjas István, Dr. Szlávik Lajos: Vízgazdálkodás – jegyzet, 1998. 15-24 oldal

(19) 1868. évi XXV. törvénycikk a földadóról

(20) 1868. évi LV. törvénycikk a kisajátitásról

(21) 1871. évi XL. törvénycikk a gátrendőrségről

(22) Fehér Ferenc: Pro Memoria Beszédes József – Vízgazdálkodás a VTOSZ Szakmai Lapja 2007/1 szám 14. oldal

Módosítás: 2011. május 03. kedd, 10:59
A kategória további elemei: A 200 éves társulati rendszer »